Útitárs

Ilyenek a magyarok, ha utaznak

Te voltál már úgy, hogy egy külföldi utazás során inkább nem szólaltál meg magyarul, mikor másokat meghallottál az anyanyelveden beszélni? Én bizony igen! Hogy miért? Mert a másik társaság vállalhatatlanul viselkedett és még véletlenül sem szerettük volna, ha esetleg mások azt gondolják, bármi közünk van hozzájuk. Figyelem, a következő bejegyzés szereplői valós alakok, remélem, nem ismersz magadra!

 

A magyar ember, ha utazik, hajlamos azt gondolni, külföldön nem értik az ő anyanyelvét (egyébként sokszor nem is), és azt hiszi, bármit és bármilyen hangerővel közölhet, az csak az ő, és útitársa „titka” marad. Ébresztő!!! Bizony előfordul azért, hogy más honfitársunk is útra kel, és esetleg pont ugyanarra kószál. Persze általánosítani nem szeretnék, mert meglehet, más nyelveken is így van ez, csak azt éppen nem értem meg, de ugyebár a saját anyanyelvére mindenkinek jobban ki van hegyezve a füle.

Szerencsére a többség tud kulturáltan utazni, és viselkedni. Én most néhány olyan történetet osztok meg veletek, ami valóban megtörtént, a saját fülünkkel hallottuk, és néha vicces, néha ciki, máskor kedves kis történet kerekedett belőle.

Néhány éve Kambodzsában jártunk, éppen Angkor Wat romjait fedeztük fel. Már körülbelül 2 hete jártuk Ázsiát, és magyar szót csak a saját társaságunkban hallottunk. Majd egyszer csak valaki hangosan, röhögve üvölti útitársának, „Ez cukornád b… meg! Édes…!” Szerintem még három templommal arrébb is mindenki hallotta. Mondanom sem kell, igyekeztünk kerülni őket.

Még a legtávolabbi helyeken is érhet meglepetés

Húgommal befizettünk egy 4 napos városlátogatásra Krakkóba. Visszafelé megállt a busz Zakopaneban, ahol volt egy kis szabadidő. Mi úgy döntöttünk, felvonóval felmegyünk a Gubalowka-csúcsra. A hegytetőn sétálgattunk, előttünk egy német pár, a pasi magas, szőke, szolibarna, hosszú combú piros rövidnadrágban. Ezzel csak egy baj volt, ősz volt, és olyan hideg, hogy mi még kabátban is fáztunk. Messziről kiszúrtunk egy kürtőskalácsost, ahogy odaértünk, meghallottuk, hogy, magyarul viccelődnek a rövidnadrágos pasin, hogy vajon a Baywatch-ból jött? Mikor magyarul kértük a kürtőskalácsot, igencsak meglepődtek, és megszeppenve kérdeztek rá, hogy velük vagyunk-e. Miután megnyugtattuk őket, hogy nem, még beszélgettünk egy kicsit, ők pedig valószínűleg megjegyezték, hogy jobb vigyázni.

Nem éppen rövidnadrágos idő

Portugáliából hazafelé igazán vállalhatatlan szituációba csöppentünk. Leadtuk az autót, feladtuk a csomagot, majd ez után az egyik terminálról a másikra reptéri busszal kellett átmenni. Már fent ültünk, mikor egy kedves és türelmes reptéri dolgozó egy visítozó társaságot kísért a buszhoz. Két anyuka, négy gyerek. Tök jó, hogy nem otthon ülnek, hanem világot látnak, és ezt a gyerekeknek is megmutatják, de hogy így??? Angolul nem nagyon beszéltek, így nem értették pontosan, mi történik, és szitkozódás, kiabálás és nem tudok rá jobb szót, „rinyálás” közepette szálltak fel a buszra, majd egész végig hisztiztek, hogy most vajon mi lesz… A magyar utasok pedig lapítottak, és helyettük is szégyenkeztek. Milyen a mi szerencsénk, a repülőn pont elénk szólt a jegyük és annak ellenére, hogy már “jó helyen” voltak, még egész úton hallgathattuk a műsort, kicsit alacsonyabb hangerőn, más-más témákban.

Nemrég olvastam egy cikket a legidegesítőbb útitársakról. Az egyik típus, aki nem képes a helyén maradni, még le sem szállt a gép, de ő már a csomagjait szedegeti. Tenerifén landoltunk, és pont akadt egy ilyen típusú útitársunk, akinek a stewardessek körülbelül 10 percig könyörögtek, hogy üljön vissza a helyére, míg a gép meg nem áll, mert addig nem fogják kinyitni az ajtókat. Persze már jó hangulata volt, játszotta a nagy vagányt, mert néhány sör már lecsúszott út közben. Nem is értem, miért lehet a repülőn alkoholt fogyasztani, hiszen az ilyen utasokkal aztán nem lehet mit kezdeni. Végül az utastársak is felháborodtak, így jobb belátásra tért, és leült végre.

Van azért pozitív történet is! Az egyik ilyen, mikor Prágában tanácstalanul nézegettük a térképet, hogy hogyan is induljunk tovább. Aztán hirtelen mellettünk termett egy pasi, és angolul megkérdezte, segíthet-e. Megmutattuk, hová szeretnénk eljutni, majd ő udvariasságból megkérdezte, honnan jöttünk. Mikor meghallotta, hogy Magyarországról, elnevette magát, és megkérdezte, akkor meg miért nem magyarul beszélünk. Innentől már könnyebb volt az útbaigazítás.

Tömegközlekedés Prágában

A kedvenc történetem pedig Zakynthos-hoz kötődik: éppen a város egyik terén ücsörögtünk és beszélgettünk, mikor egy idősebb hölgy mosolyogva szólított meg minket, hogy nem akar zavarni, de olyan régen hallott magyar szót, hogy nem bírta ki, hogy ne jöjjön oda. Elmesélte, hogy még kislány korában költöztek ki Skóciába, azóta is ott él, és sose gondolta volna, hogy hosszú idő után pont Görögországban hallhatja viszont az anyanyelvét.

A skóciai magyar hölggyel ezen a téren futottunk össze

 

Nektek van hasonló történetetek? Ha igen, osszátok meg velünk!

 

Ha kíváncsi vagy, milyenek a portugálok, IDE kattintva  azt is megtudhatod.

Nektek is volt már idegesítő útitársatok?

Ha tetszett az írás, és úgy gondolod, mások is érdekesnek találhatják, kérlek, egy megosztással népszerűsítsd.

Még több utazással kapcsolatos érdekesség olvasható  Facebook-oldalamon.

Címkék:

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Igen, érdemes a pozitív élményekre koncentrálni, a többin meg egy jót nevetni, és elmesélni másoknak, hogy ők is szórakozhassanak rajta. 🙂 Mondjuk az elég szokatlan, hogy valaki még a nyaralás alatt előhívatja a fotóit és albumba rendezgeti. 😀

  2. Ildi76 says:

    Igen, voltam már én is olyan helyzetben, hogy nem szólaltam meg magyarul, mert kerülni akartam a kommunikációt a körülöttem lévő magyarokkal. Kétszer is belefutottam olyan társaságba a Heathrow-Budapest repülőjáraton, ahol Baliról jövő csapat utazott londoni átszállással. Mindkettő fellengzősen hangoztatta, honnan is jön. Az egyik pasi pedig a már előhívatott, albumba rendezett képekkel traktálta a körülötte ülőket, akik vele magyarul szóba elegyedtek. Más nemzeteknél nem érzem ezt a fellengzős viselkedést, ha egzotikus helyen járnak, arról is képesek normálisan beszélni. Vagy fel sem hozzák a témát maguktól, ha más nem kérdezi, merre jártak.

    Voltak viszont nagyon pozitív tapasztalatim is. Londoni étterembe tértünk be magyar barátnémmal ebédelni, s ahogy a magyar pincérsrác meghallotta, hogy magyarok vagyunk, egyből kitüntetett figyelemmel szolgált ki bennünket érkezésünktől távozásunkig. Egy skót hotelben pedig hasonló figyelemmel kísért egy ott dolgozó magyar alkalmazott, ami nagyon jólesett. Szóval vannak pozitív és negatív élmények is, de igyekszem a pozitívakat megőrizni.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!